Az úgy volt, hogy...

...akkor telefonált a Drótsáska (=Vén Hülye), hogy a vonaton van ám immáron és akkor egy darabig elszórakoztunk azon, ki a szenilisebb, de aztán csak megindultam eléje, nehogy a pesrő lejőve szertealázza az eltévedés, bár ő inkább klausztrofóbiára gyanakodott, mert ez egy olyan. A 3-5 centis hófalak ellenére csak vagy tíz percet késett a vonat, még egy tisztességeset olvasni sem tudtam, ez is miatta van. (Le is fotóztam, ahogy megérkezik, de embertársimra való tekintettel ezt inkább nem tenném közkinccsé, plusz a "kincs" kitételnek ezesetben semmi, de semmi értelme.) Aztán - mivel Tücsi kitalálta, hogy takarít, hiába mondtam neki, hogy az Árpád-híd alja, ahonnan gyön ez az ember (vagy mi), szóval ahhoz képest a hamutartóink alja műtői tisztaság és kristályrend, beszélhet az ember - lényeg a lényeg, nem mehettünk haza, el kellett menni "egy, de inkább két" sört meginni előbb. Rajtunk ne múljon. Szeretném jelezni, hogy ne csak másokat szapuljak, hogy annyira belemerültünk a csacsogásba pillanatok alatt, hogy rossz utcába kanyarodtunk már a kezdet kezdetén, ez egészen sokáig fel sem tűnt, hiába, kilencvenhatban kezdtem Pécsett tanulmányim, nem olyan sok idő jaz. Lényeg a lényeg, Hangullat, de akkor kellett inni valami töményet is, mert illyen ez az ember. Iszogattunk, csacsogtunk tova, aztán hazamentünk, ahol Tücsi nem csak pikk-pakk renddel várt minket, de nem is várt. Mert éppen boltban volt, és nem sokkal utánunk futott be, hozott sört meg vilmoskörtét a fáradt embereknek, akik neki is álltak elfogyasztani. Én meg mellette csülökpörköltet főzni is nekiálltam. Most meg elfáradtam a gépellésbe, reggel van, nagyon. Folyt köv.