- ahogy a drága jó Johnny Cash bácsi énekelte volt. (Meg ahogy magam is énekelgetem, nem pont úgy, mint amikor Sárvárról szabadultam, hanem kicsit komorabban, de némi egészséges fatalista derűt azért nem nélkülözve.) Az történt ugyanis, hogy kedves munkahelyemre is begyűrűzött ez a túlhypeolt válságmizéria, bezárják testvérszállodánkat két hónapra plusz nem hosszabbítják meg a szerződésemet. Mert azon bizonyosan sokat spórolnak, na, mindegy, márciusra visszavárnak, hogy várja vissza őket a...
Tehát az ajtó becsuk, ablak kinyit azt mondassa, hogy akkor január egytől nyilván a default passzív táppénz, hadd kérjek vissza egy kicsit abból, amit befizettem, aztán meg két verzió van (két és fél), de amit én nagyon pártolok, az az opció, amit a drága anyukám fedezett fel és nekem nem is mondta, csak elküldött egy hirdetést emailben, miszerint stewardokat* keresnek. Na, de hát nem ez lenne most nekem a nagyszerű? Naná, hogy de... Úgyis kicsit sok szar potyogott mostanában a fejemre, majd a menetszél leszárítja onnan. Plusz ha Hidrokefálban lesz a Nagy Kiképzés, legalább a kishúgom örül (gondolom, az első két napban), hogy ott vagyok.
Amúgy, a fentiek fényében eléggé azt gondolom, hogy kapják be, hogy dolgozzam karácsonykor meg szilveszterkor, csak ez a fajta ez pont az a szarcsimbókos helyzet, hogy ha most nekiállsz kekeckedni, akkor szépen kibaszol a kollégáiddal, akik nem csak, hogy nem tehetnek semmiről, de jobban ki vannak akadva, hogy menned kell, mint te magad. Ja, meg a lakásnak is persze mennie kell és akkor kicsit kijjebb vagyunk a féceszből. Tulajdonképpen nem is kicsit.
Most mondta a kedves éjszakás londiner kolléga, hogy írjam meg, milyen jó itt dolgozni. Mondtam neki, hogy "Öhöm..." :)
Folyt. köv.
*AKA Cabin Crew
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése