Lament, kontempl

Szóval akárhogy is töröm a fejem a lakásdolgon, a legokosabb dolog, amit ki tudok találni, az is azzal jár, hogy darázsderéknyira húzott öv, szerzetesi élet és meló dögivel - amivel alapvetően nem is lenne semmi baj* - sőt, be is vállalnám. Csakhogy. Ésszel él az ember fia, akárhogy is nem látszik rajta (ne röhögj, rajtad sem látszik), és rájön arra, miután lehiggadt, hogy szomorú, szomorú, szeretjük a szép kis** lakást, annyira azért nem, hogy pusztán azért szakasszuk meg magunkat és mondjunk le az életről, hogy birtokoljuk. Az azért, valljuk be, kurva nagy baromság lenne, nem beszélve arról, hogy még amikor ketten laktuk is, gyakorlatilag csak egy szobát használtunk. Most egyedül is azt használom: oké, mondjuk a felét. Gyors fejszámolás után, ha imaginarice megragadjuk a növényeket és a könyvespolcokat (más nem nagyon van; ja, de, a polcon könyveket képzeljünk el), mert kb ennyi az ingóvagyon (a laptop, mint sok jó ember, kis helyen is elfér), akkor könnyen belátható, hogy még egy közepes méretű garzonba is viszonylag szellősen el tudom vackolni magam. (Nem beszélve arról, hogy nem kell dollármilliárdokat fizetni a szarbamártott PÉTÁV-nak; illetve, a tervek szerint nem kell, inkább valami gázos bandának, tolvaj az is, csak kisebb tételben, plusz ne fizessek a fűtésért, ha otthon sem vagyok. Mocsadék Vodafonhoz is azért mentem, mert csak ott találtam másodperc alapú számlázást. Ahogy odaértem, megszüntették a kis buzik. Inkább nekiálltak SMS-eket irogatni, hogy akció meg ennyiapénzed meg veddmegezt, szóval nagyon közel vagyok ahhoz, hogy ne legyek vodafonos (sem). De ez már egy másik történet.)

* Azt leszámítva, hogy darázsderéknyira húzott öv, szerzetesi élet és meló dögivel. :)

** Kicsi a faszt, két napja nem tudom rendbekapni, de legalább egyik szoba kb kész van.