Nem az a legrosszabb, ami szomor, mert a szomor régi (jó?) ismerős, lehet azt kezelni; én speciel úgy szoktam, hogy leszarom. A csalódottság az nekem kérem nincsen benne a szótáramban, nem tudom, hogy mi az, dühös meg aztán pláne nem vagyok. Csak akkor meg mi? Ha azt mondom, egy nagy-nagy üres helyen (lélek, vagymipicsa, bár önnön ilyetén képzelt hozzámtartozómat jobbára kicsinek és sötétnek képzelem, de most az egyszerűség kedvéért hagyjuk a következetlenséget), szóval, egy nagy és üres helyen ezermilliócsillóval száguldoznak a különféle méretű és teljesen eltérő ürességek, na, mondjuk, hogy olyan, bár kurvára nem. És a legrosszabb, hát, azt meg tudom mondani, hogy mi. Nem az, amikor hazaérsz a töküres lakásba és nem dörgölőzik lábadhoz kutya, bár az is kurva szar; nem, az igazán szar az, amikor felébredsz éjjel háromkor és nem is tudod, hol vagy, mi ez az egész, nem így van ez; nem így szokott, nem így kell lennie, valami nem helyesen működik, és akkor felkelsz, mert mi a faszt is csinálnál, és ballagsz egyet a lakásban, büdöspicsába eztmegaztis meg kellene venni, akarnád ezt erőltetni, de nem megy, szóval csak rágyújtasz, sajdítgatod a szívedet, mászkálsz, amíg rá nem jössz, hogy pont ez az a fajta viselkedés, amire olyan nagy arccal mondtad mindig, hogy idióta, ettől megrettenve elnyomod a cigit a pici szíveden, basszad meg, mondod magadnak és visszamész megnézni a Hancock-ot, amiből akár jó filmet is lehetett volna csinálni, mert gyakorlatilag minden adott hozzá, oszt mégsem.

Jó is lehetett volna, mert minden adott (volt) hozzá, oszt mégsem. Érted.

Lassan ez lesz a mottóm, a síromra is ezt vésik*, de én azt már (megint csak) leszarom.

*Mielőtt még kedves édesanyám aggódni kezdene, nyugi, még mindig tervezek olyan 120 évig élni. ;)